Kislányként csodáltam a szép képeket, de sosem mertem arról álmodni, hogy valaha is lesz rá technikai lehetőségem hasonlókat készíteni.

Végzősként igencsak kacsintgattam a képzőművészet fele, de az önkritika és a szülői irányítás erősebbnek bizonyultak, így félredobva a mappámat könyvelőnek tanultam. Ironikus, tudom… de ez a kettősség jellemző rám azóta is…

Most mondhatnám azt, hogy tizenöt évvel ezelőtt kezdtem fotózni, amikor megvásároltam az első gépemet, egy félautomata filmes gépet, vagy mondhatnám azt is, hogy amikor a fiunk, Ati született ezelőtt kilenc évvel, amit egy újabb gépvásárlással „ünnepeltünk” meg, de nem… Értelmetlennek találom ezt ennyire konkrétan behatárolni, már csak azért is, mert úgy érzem, még korántsem értem célba, ami a fotózást és a stílusomat illeti.

Jelen pillanatban, gyerekes utópiaként arról ábrándozom, hogy összegyűjtve a mosolyokat, szerelmeket, örömet, őszinte érzelmeket és mindent, ami valahogyan szép, majd visszaadva mindezt képekben, talán szebbé és jobbá tehetem a mindennapokat…