Timivel és Lórival először tavalyelőtt találkoztam egy másik, szívemnek nagyon kedves esküvőn. Elmondásuk szerint, készítettem róluk azon a bizonyos esküvőn egy tánc közben összebújós képet, ami többek között megadta nekik az ihletet, hogy fotósuknak felkérjenek. (Ezért tették meg ezt még akkor, majdnem két éve, nehogy elkeljen a dátumuk 😀 … ééés milyen jól tették! ).
Ma átküldtem a fotókat, illetve linkeltem ezt a bejegyzést Timiéknek, mire Timi hajszálnyit szemrehányóan szegezte nekem a kérdést, hogy miért is nincs bevezető szöveg a sorozat mellett, mert ő úgy várta, hogy milyen szépet fogok írni nekik, róluk …, mert ő úgy szereti, amiket írok … Nos, he – he, őszintén jól esett! (Köszi Timi 😀 !) Amit mindenképpen el szerettem volna mondani, hogy Timi és Lóri első perctől felfogták, hogy az esküvői fotózás velem, velük, együtt, egy időigényes, magunkat odatevős, felettébb szórakoztató, érzelemdús közös „meló”. Már a jegyes fotózáson képes volt Timi nyakig – na jó, csak bokáig – süllyedni az iszapos kaolinba a fotók kedvéért. Természetesen tudta, hogy Lóri ott van és lesz, hogy fogja a kezét. Fotóztam már olyan esküvő(kö)n, ahol egész éjjel vadásznom kellett, úgymond az új pár közös pillanatait. Na, Timi és Lóri esküvője nem ilyen volt. Minden percben egyek voltak, ott sem engedték el egymás kezét. Mit mondhatnék, tartson ez a „kézfogás” egy emberöltőn át, és még egy kicsit annál is tovább!
